Kosztolányi. Amikor ehhez a vershez érünk, a legtöbb osztályban megmutatom a Ludditák-féle feldolgozást is. Így adódott természetesen, hogy valaki kedvet kapott a saját átiratának megalkotásához is. A vers után olvasható a Ludditák és Kosztolányi verse is.
Varga Boglárka: Boldog szomorú dal
Vettem már cigit, borom is van.
Apu szerint sose leszek feleség.
Szívem minek is szomorítsam?
A férfi csak egy testi eleség.
Nincs kertem, de van egy fám,
Mindig az utamban áll.
Soknak ott van az ópium, gomba, mák
Terhüktől öregbül a beteg ember arca már.
Van kiskori takaróm is,
telefonom, lelki bőröndöm,
van hazug, testemet akaró is
legalább nem kell bókokért könyörögnöm.
Nincs többé hétvégi köd-kép,
részege a ködnek, könnynek.
Lehet, most is mámorban úszom még,
Furcsa alakok nekem köszönnek.
Késő este szobámban ég a villany,
Új gondolatok jönnek a fejemből,
ha nem írom le gyorsan, elillan,
ilyenkor a cigim a számban füstöl.
Fürdőm van, üdíteni testem,
Sanax, Frontin beteg idegemnek,
ha járok a züllött Budapesten
így legalább nem néznek idegennek.
Ami itt van, tiszta bánat
A drogok torzítják a gyermek orcát
Senkit sem vall fiának
ez az elvetemült Agyarország.
De néha azért látok csillagot az égen
a fájdalomtól hanyatlón
a remény lent van mélyen
a kő szívem veri a padlót.
De a lelkem néha feleszmél
A sok hülye néz rám zavartan
mindegyik valami szaftos pletykát keresgél
Már elfelejtettem mi mindent akartam
Nincs gazdag, helyes férfi, akire vágytam
Sok barommal már beégtem
Nincs egy normális srác sem a világban
de legalább egy szivárvány van az égen!
Ludditák: Boldog, szomorú dal
Van már kenyerem. Bio, anticandidás,
nem a Krisztus teste, más pékáru-identitás.
Barom is van. A tévében Amo-reklámok,
camorraklánok meg a gyomorforgató kamura-sztárok,
és a monitorra nézve néha magamra látok.
Ami egykoron orca volt, csak Rorschach-folt,
régebb vetítettem ezt-azt rá, klassz korszak volt.
Most korszakowos vagyok, és a memóriám laza,
de már az apám se vesz videóra, a faszér’ menjek haza?
Van már mobilom, amiér’ tegnap megszúrtak a Blaha Lujzán,
azt’ elcsúsztam egy pacsa turhán: balett, hahha, Hacsaturján!
Lefotóztam, hogy elvérzek a fajtársaim alkarjában.
„TAJ-kártya nincs a Spar-szatyrában, majd wapozik a Valhallában!”
Van szilikon a szívemben, de semmit sem érzek,
applikátoros tamponom, hogy magamhoz ne férjek,
és műköröm a szemhéjon (néha aludjak a speeddel),
analitikusom is van, együtt baszunk be, hidd el.
Kér észt? És Ön? Itt egy playstation!
Itt a kirakatból az iraki, hogy a napom menjen,
van pontgyűjtő könyvem, hogy a taknyom kenjem,
van privát jógám: itt a Rivotril, Xanax,
hogy ne üvöltsek, a számon van a nikotintapasz.
Vannak barátok, persze, bármelyik tresbien,
kár, hogy gyakrabban hív fel a Gallup vagy a Medián,
vagy csörög a deviáns, a háttérben a Barry White,
a herointól a hangja mélyebb, mint a Teddy bárt
danoló Mikié, hát ledobom a Nokiát, jó,
itt a langy Tee, Dezső, szlopáljadópiátból!
Van csávóm is, egy nárcisz, aki feszt dumál,
egyszer macsó, egyszer metroszexuál:
bushido meg spinning – sitt-tetkó meg a pink ing?
Szilveszterkor ő a Stazi-arcra kopírozott Luca Brasi,
márciusra elér a Cure-t dudorászó kukasrácig?
Van család, amiben állok bőrig ázva,
nem az ember önhibája, hogy megy a csomag a faternakKőhidára,
és mokeszt kapott a muter, mikor felkereste,
és a húgomat a bánat eljegyezte.
Van gárdatagaságim is, testvérem, ez hiperállat,
egy viperával hibernálhatsz bárkit, aki pigmentáltabb!
És nekem ne lenne hazám?
Tizennyolc éve tatarozták fapadosra,
Magyarország így is csak génmanipulált anyarozsra
hajaz: haluhalu hátán, ami nem ér véget,
és nincs díler, akit fejbelőj, mert átvert téged.
De legalább van saját plázám. Meg a nevemmel gyártott szatyrocskák.
A plázában egy kisebb pláza, meg egy kisebb, mint a matrjoskák.
S a legkisebben, megmondom a frankót, ez nem oltovári,
akardiogép szalagján ül a szív edzője, Kosztolányi.
Kávé helyett csak taurin meg szteroid,
a Nyugatból Playboy, a cigizésből aerobic,
és hogy minden mozdulatot szabályosan,
az ég helyett csak tükörbe néz. Homályosan.
Van már kenyerem, borom is van,
van gyermekem és feleségem.
Szívem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Van kertem, a kertre rogyó fák
suttogva hajolnak utamra,
és benn a dió, mogyoró, mák
terhétől öregbül a kamra.
Van egyszerü, jó takaróm is,
telefonom, úti bőröndöm,
van jó-szivű jót-akaróm is,
s nem kell kegyekért könyörögnöm.
Nem többet az egykori köd-kép,
részegje a ködnek, a könnynek,
ha néha magam köszönök még,
már sokszor előre köszönnek.
Van villanyom, izzik a villany,
tárcám van igaz színezüstből,
tollam, ceruzám vigan illan,
szájamban öreg pipa füstöl.
Fürdő van, üdíteni testem,
langy téa beteg idegeimnek,
ha járok a bús Budapesten,
nem tudnak egész idegennek.
Mit eldalolok, az a bánat
könnyekbe borít nem egy orcát,
és énekes ifjú fiának
vall engem a vén Magyarország.
De néha megállok az éjen,
gyötrődve, halálba hanyatlón,
úgy ásom a kincset a mélyen,
a kincset, a régit, a padlón,
mint lázbeteg, aki föleszmél,
álmát hüvelyezve, zavartan,
kezem kotorászva keresgél,
hogy jaj, valaha mit akartam.
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
a kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban,
s már nem vagyok otthon az égben.
